Egyre rosszabbul érzem magam és kezdem úgy érezni, hogy ebből jól nem fogunk kijönni. Rettenetesen félek, hogy elveszítem. Tegnap este sokat gondolkoztam, hogy kérdezzek tőle valamit, vagy ne. Én hülye, nem kérdeztem meg. Ma nagyon foglalkoztatott, és megírtam neki e-mailben, én HÜLYE. Személyesen kellett volna, de túl türelmetlen voltam. Megkérdeztem tőle, hogy szerelmes-e belém, vagy 'csak' szeret. Úgy gondolom, hogy még korai nem szerelmesnek lenni, hanem csak szeretni. Én szerelmes vagyok, de szerintem ő nem. Illetve abból amit írt, nem feltétlenül ez derült ki. Sőt, pontosan az derült ki, amitől féltem. A teljes bizonytalanság, ami talán első sorban nem a munkának "köszönhető" hanem kettőnk eltávolodásának. Aminek vannak jelei egy ideje.. ami eddig nem volt és tudom hogy ez nem az időhiány miatt van, nem mert nem szeret úgy, ahogy eddig. Már nem is vagyok benne biztos hogy szerelmes volt-e belém valaha, vagy inkább csak egy jó buli, akivel lehet tervezni, de ennek a szintjén meg is marad a dolog. Ez van.
Nem szeretném őt elveszíteni, de ha egy kapcsolat csak kín-szenvedés, akkor tényleg semmi értelme. Még most úgy érzem hogy van, igyekszem úgy terelni a dolgokat, hogy ne a legrosszabb dolog jöjjön ki belőle. De félek hogy én egyedül ehhez kevés leszek/vagyok. Neki is akarnia kell(ene) és ez az amitől félek, hogy ő feladja, nem akarja tovább.
Úgy gondoltam hogy hétvégén nem is megyek el hozzájuk, inkább hagyom. Majd megbeszélem ma vele, bár anya azt mondta hogy jó lenne egy kicsit kettesben lenni. Nem lennénk ott sem kettesben, illetve itthon sem tudtunk beszélni egymással egymásról, mennyi az esélye hogy ott menni fog? De mivel ott ő van otthon, hátha..
A másik, hogy nem akarok az lenni akivel csak azért van valaki együtt, mert túl nagy együttérzés van benne és nem akarja megbántani. És én bizonyos dolgokban biztos vagyok, amiben ő nem az. Ez szörnyen rossz.
Megjegyzések