Tegnap este csörgött a telefonom, anyu keresett. Hirtelen furcsa érzés lett bennem, mikor felvettem és meghallottam anyu hangját, tudtam, hogy baj van. A papa. Feladta. Tegnap délután végleg elment, itt hagyott. Erre nem lehet felkészülni, akkor sem, ha az ember tudatában folyamatosan motoszkál, hogy egyre rosszabb állapotban van, és biztos vagy benne, hogy a szenvedésnek hamarosan vége lesz. Pont lett helye az otthonban, ahol szakszerű ápolást kaphatott, figyeltek rá, foglalkoztak vele. De úgy látszik ez számára mégsem volt jó. Semmi sem volt már jó, se ott, se otthon. Ráadásul anyu említette, hogy a napokban van a mama halálának 4. évfordulója. Nem bírták tovább egymás nélkül. És még csak elbúcsúzni sem tudtam...
Papának
Ültünk egymás mellett, s te rám néztél
Meséltél egyre csak s meséltél…
Akkor én megkérdeztem mire vágytam
Nagyapa azt mondta:˝csak kitaláltam!˝.
Nagyapa a meséid olyan szépek
Mesélj nekem sokáig még, arra kérlek!
És mondd, nagyapa, igazak a történetek?
Kislányom, csak kitaláltam mindegyiket!
Kitaláltad? De miért? Miért nem mesélsz nekem
Igazat vagy valóságot?
Nagyapa mondta: mert a valóság kegyetlen.
Csak kitaláltam a meséket
Hogy neked olyan jó legyen
Ha arcodat nevetni látom
Az jó nekem.
Kitaláltam és meséltem
Szép perceket így szereztem
Ne haragudj kicsi lányom
De az élet már nem álom!
Nem haragszom, Papi, dehogy
Csak csodálkozom rajta
De már értem miért volt szép
A Csipkerózsika.
Az életemben a meséid fognak erőt adni
Hogy tudnék hát jó nagyapó, én rád haragudni?
Majd teljesíteni próbálok, hogy szégyent ne vallj velem
Papi mondja dühösen, hogy Jajj, drága gyermekem!
Az életemet és sorsomat nem látom előre én
S csak remélem nem leszek majd egyedül a Földtekén
S csak remélem igaz lesz, mit egyszer mondott az anyám
HOGY BÜSZKE LESZEL EGYSZER ÉNRÁM, DRÁGA NAGYAPÁM!
Megjegyzések