Süvöltős Boglárka, 2018.11.08. 3230 gr 50 cm

Az utolsó bejegyzésem óta annyi minden történt, hirtelen nem is tudom, hogy mivel kezdjem. Ja igen, mondjuk azzal, hogy megszületett a mi kis csodánk, Bogi! Tökéletes kis szeretetgombóc, egy imádnivaló kis nyálgép!

November 7-én már kicsit furcsán éreztem magam, írtam is az egyik fb csoportba a lányoknak, hogy nagyon sokat ennék, kb. egész nap folyamatosan, fáradt vagyok és nyűgös de aludni nem tudok és ráadásul fájogat a hasam. Nem vészesen, de erősebben mint korábban. Voltam fürdeni a kádban hátha elmúlik, kicsit tompult először de aztán visszajött. De mivel még csak a 38. hét végét tapostam nem gondoltam, hogy ennek bármi jelentősége lenne, biztos voltam benne, hogy még egy jó néhány nap. Ráadásul másnap reggel 8-ra kellett volna mennem NST-re, gondoltam majd ha ezek fájások ott megmondják, hogy maradjak-e a kórházba vagy ne. Itt voltak anyuék délután egy kicsit, aztán a Peti is hazajött, eljött az este és egyre nyűgösebb lettem, ráadásul a hasam is egyre jobban fájt, de még mindig nem olyan fájások voltak, mint amiket olvastam, meg amiket mondott a doki vagy a Tücsi. De tudtam, hogy nyűgös éjszaka lesz, Petinek mondtam hogy ha nem gond aludjon a nappaliban, és bemegyek szenvedni a hálószobába. Aztán bedurvult a dolog.. olyan éjfélig kb. néhány percet aludtam, de onnantól aztán semmit. Elkezdtem mérni, kicsit hitetlenkedve, mert hogy ezek még biztosan nem AZOK a fájások, csak aztán mikor már egy órája mértem folyamatosan és először 6-7 majd 3-4 perces fájásaim voltak kezdtem bepánikolni. Ráadásul olyan görcsök voltak, hogy ordítoztam a párnába bele, haraptam téptem, borzalmas volt. Aztán olyan 2 körül kijöttem a nappaliba szólni a Petinek, hogy vigye el a kutyákat sétálni, mert be kell mennünk a kórházba, mert valami nem stimmel velem. (Haha nem stimmel, bakker igazából vajúdtam!) El akartam menni zuhanyozni, de egyedül nem ment, így megvártam ameddig hazajönnek, addig hívtam a Tücsit, akivel megbeszéltük, hogy fél 4-kor találkozunk bent a kórházban. Anyuéknak is szóltam, hogy készülődjenek és lassan induljanak be, mert szerintem akció lesz ma reggel. Bementünk, a befele út is borzalmas volt, a kocsiban ülve fájásokat kibírni katasztrófa. Bent aztán lecuccoltunk, anyuék is megjöttek közben, engem elvittek vizsgálni, felvették az adatokat. Egy doktornő volt az ügyeletes, hát határozott keze volt az egyszer biztos, a vizsgálat rohadtul fájt, főleg, hogy nagyon sok mindent akkor tudott csak megnézni amikor fájásom volt és amellett még akkor vizsgált is. Hát sírni tudtam volna, de igyekeztem tartani magam. Ezután bevettük magunkat a szülőszobára, egy külön szoba volt, nem volt ott más csak mi. Addigra anyu is átöltözött, ő is ott volt velem, de csak miután a doktornő megrepesztette a burkot. Háromszor. Mondom HÁROMSZOR! Jött a fájás és ugye akkor kell, namost annyira összegörcsöltem, hogy nem sikerült neki, így többször kellett neki böknie azzal a hosszú izével. Te jó ég, azt hittem, hogy ott meghalok, de tényleg. És a legdurvább, hogy így visszaemlékezve akkor még sok minden nem is fájt annyira, mint a burokrepesztés után.. végre aztán megjelent az orvosom és kicsit megnyugodtam, hihetetlen, hogy hajnalban ekkora mosollyal hogy képes valaki bejönni dolgozni. Olyan megnyugtató volt, hogy beért, így már ott volt mindenki, akire szükségem volt a szülésnél. A Peti jó lett volna, de továbbra is úgy gondolom, hogy sokkal jobb, hogy nem jött velem be. Teljesen kikészült volna.. még anyu is mondta, hogy kicsit őt is megviselte a dolog. Na a lényeg, hogy a doki megvizsgált és szépen haladtak a dolgok előre, amikor beértünk már 2 ujjnyira voltam nyitva, az idő előrehaladtával szépen ment 3-ra. Aztán megállt.. közben kaptam fájdalomcsillapítót idézőjelben, mert az nem csillapításra volt hanem, hogy segítse a dolgokat előre, a fájdalomcsillapításból én nem éreztem semmit. Többször megvizsgált és sajnos mindig mondta, hogy még mindig csak ott tartunk ahol az előbb, próbáljak segíteni a babának. Én akkorra már rettenetesen kimerültem, de igyekeztem azt csinálni amit mondanak. Ha kellett felálltam, ha kellett elfordultam oldalra, ha kellett felemeltem a lábam.. minden szörnyű volt, és iszonyatosan fájt, egyszerűen szavakba nem lehetett önteni azt a fájdalmat amit órákon át éreztem. Én nem is tudom, hogy bírják azok akik tizen-huszon sok óráig vajúdnak. Nálam igazából a szigorúan vett szülés, vajúdás meg minden úgy kb. éjféltől indult és háromnegyed 8-kor fejeződött be. Valójában mintaszerű volt csak nekem tűnt végtelen hosszúnak. Na a lényeg, hogy az ide-oda helyezkedésnek meglett az eredménye, visszamászhattam az ágyra és elkezdhettem nyomni végre. Már értem azokat akik írták, hogy nem feltétlenül tudom, hogyan kell lefele nyomni és nem fejbe, felfelé. Kellett néhány löket, hogy rájöjjek, mit kell csinálni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az orvosom az ágyon mellettem ül és beszél hozzám, addig nem is hallottam. A szemem igazából szinte végig csukva volt, nem mertem nem akartam és nem is tudtam kinyitni… az orvosom pedig szépen elkezdte a hasamból kipréselni a gyereket, erről nagyon rosszakat olvastam, de annyira finoman csinálta, hogy semmi rossz érzés ezzel kapcsolatban nem maradt bennem. Viszont aki azt mondja, hogy a fájások után a kitolási szakasz már sétagalopp az hülye. Ugyanolyan szar mint a fájások, csak mellette itt még nyomni is kell, nem kapsz levegőt és egy fájás alatt 2x minimum nyomnom kellett szóval a végére egyrészt elfáradtam, másrészt levegőt se kaptam, elszédültem, hányingerem volt és teljesen legyengültem. Volt néhány másodperc (vagy perc nem tudom) 2 fájás és nyomás között, akkor próbáltam szusszanni de annyira ráfeszültem, hogy mindjárt jön a következő, hogy rendesen kikapcsolni se tudtam. Az jó volt, hogy pl. anyu nyomta a fejemet előre mikor nyomnom kellett, az tök sokat segített, meg hogy az orvos tolta ki a tenyerével a babát a hasamból. Ez ezért eltartott egy ideig. Aztán kijött a feje, az tök vicces mikor mindenki mondja, hogy jéé van haja, na akkor tudtam, hogy tényleg elindult kifelé. Aztán még utána volt néhány nyomás és kizuttyant egy rózsaszín, 3230 grammos és 50 centis csoda! 

Gyorsan a hasamra tették, és fel se fogtam, hogy most akkor mi is történt? Megcsináltam, megszültem? Megcsináltuk? Mire felfoghattam volna el is vitték. Rajtam nem sírt, beszéltem hozzá, aztán mikor felkapták, hogy elviszik egy hangos NEEE felkiáltással jelezte, hogy ő még azért anyánál maradna egy kicsit. Ameddig őt méregették, vizsgálták addig engem a dokim helyre rakott, azért volt mit kozmetikázni, amiért azóta is hálás vagyok, mert annyira szép munkát végzett, hogy csak ámulok. A varrás egyébként elég fájdalmas volt, de ki lehetett bírni, szóltam és kaptam még egy kis érzéstelenítőt. Azért eltartott egy ideig mire meglett. Aztán aranyóra, anyu visszajött, hozta a picit, cicire tettem aztán anyu kiment és odaadta a ruhát a Petinek hogy ő is bejöhessen. Így lehettünk volna hármasban de aztán a babát elvitték megint.. Így a Tücsi a Peti és én voltunk, beszélgettünk, randiztam ez katéterrel mert sajnos pisilni nem sikerült, aztán áttettek egy másik ágyra amin kitoltak a szobámba. Nem VIP de egy ágyas szoba volt közel a WC/fürdő, szóval teljesen szuper volt. Utána pihentünk azt hiszem, de megmondom őszintén nem nagyon emlékszem, hogy a szobában mi volt. Hívtam egy nővért, hogy pisilnem kell, de nem sikerült. Abszolút nem emlékszem, hogy mi volt akkor a szobában, pedig biztos hogy nem aludtam. Viszont ülni és állni tudtam szépen. Szóval a babát is el tudtam látni.

A szülés utáni napok és szépen elteltek, annyi volt, hogy tejem elindult valamennyire de nem akart szopizni, mert a kiemelő amit vettem nem volt neki jó. Most már tudom, hogy túl nagy. Így a súlya elég rendesen visszaesett, 3230-ról 2780-ra, szóval kicsit bepánikoltam és kértem segítséget, hogy tudjam használni a fejőt ami a tejkonyhában volt. Annak köszönhetően a baba gyönyörűen elkezdett hízni és szedte vissza a grammokat, a csecsemősök még kérdezték is, hogy adok-e neki tápszert és mondtam, hogy nem! 2x kapott egy kis pótlást, de aztán annyi és azóta se kap tápszert, csak anyatejet. Igaz nem nagyon szopizik, inkább cumisüvegből, de nem érdekel. A kórházban egyik éjszaka az egyik csecsemős csajjal sokat beszélgettem, segített, látta hogy kivagyok mert nem eszik és éhes a baba, akkor mondta, hogy ad neki egy kis kaját. Azóta is borzalmas hálás vagyok neki, és meg se tudtam köszönni neki rendesen.. szülés volt, és letelt a 3 óra, vinnem kellett enni a gyereket. Éppen öltöztettem, hogy megyünk ki amikor bejött a csaj és mondta, hogy szerinte lejárt a 3 óra. Még szülések közben is bejött és szólt.. teljesen meghatott, hogy ennyire jófej volt én nem is értem. De mások is.. én nem találkoztam olyan nővérrel vagy csecsemőssel akire azt mondtam volna hogy mekkora paraszt. Velem teljesen normális volt mindenki, sőt segítettek is ha kellett. Az egyik, talán nővér volt aki kicsit furcsa volt, de ennyi meg belefér. Odafigyeltek a baba cukrára, az én vérnyomásomra és arra, hogy rendesen beszedjem az antibiotikumokat amiket kaptam. Szóval nálam a kórházi rész az 10/10. Ami kicsit kikészített, hogy nem jöhettünk vasárnap haza, mert a kisasszony besárgult és kellett neki kékfény. Betolták az inkubátort a szobába és velem lehetett, kicsit azért macerás volt így de ki lehetett bírni, másnap reggel elvitték vérvételre, akkor mondta a csecsemős nővér, hogy már nem is kell visszatenni, mert szerinte szép lett, délután megnézte a gyerekorvos és megkaptuk, hogy mehetünk haza. Szóval repültem be a gyerekkel a szobába és ment a telefonálás, hogy mikor jön értünk a Peti. Addig gyorsan összepakoltam a szobában, ő elment venni néhány holmit és jött be hozzánk. Még mielőtt elindultunk megetettem és száguldottunk is haza! Életemben még olyan boldog nem voltam, hogy hazajöhettünk! Bár elég gyenge voltam/vagyok még most is, kicsit vérszegény lettem, ráadásul rengeteget fogytam (14 kg).

A babával azóta próbálunk összeszokni, igyekszem valami napirendet kialakítani. Volt már itt a gyerekorvos és a védőnő, holnap vinnem is kell vissza hozzájuk, megnézik megint, lemérik a súlyát meg ilyenek. Emiatt, hogy holnap utazunk egy kicsit ma felöltöztetem és 2 percre kimegyünk egy kicsit az udvarra.

A dokim egyébként a kórházban rendszeresen megnézett, beszélgettünk, nagyon rendes volt, a Tücsiről nem is beszélve, ő minden nap jött és megnézett minket! A legjobbakat választottam magam mellé az biztos! És nagyon megdicsértek, hogy szép szülés volt.. érdekes én nem annak éreztem, hangosnak tartottam. Bár így utólag visszagondolva ki nem szarja le :D

Összességében szép volt az egész, bár nem csinálnám végig újra, sem a terhességet a szülést meg aztán pláne nem. De amikor ránézek a Bogira rájövök, hogy érte megérte bármilyen fájdalom! Igaz a nagy szerelem az nem a születés pillanatában volt nálam, hanem azért kicsit később, de az is kialakult.